Bercel még mindig álombaba (marketing-üzemmód), de nem dőlünk be! Mostanában én vagyok saját magam leglelkesebb olvasója, bújom a blog elejét, hogy Dömével hogy is volt?
Így most már tudom, hogy Döme is 3 hetes volt, mikor a hasfájósság elkezdődött, egy hós, mire közénk került, szóval még korai a tapsikolás.
Bercel ugyanis még mindig eszik-alszik, esténként van kis ölbebaba-effektus, fürdés után, 11-ig, aztán még egy szopi, és egy-két (vagy semmi) ébredéssel alvás 5-6-7-ig.

Ha jól emlékszem, Döménél is így kezdődött…

Nagyobbikom viszont lassan de biztosan megszokja a kistesót, már csak velünk meg a világgal van baja, Bercellel nem ellenséges (kivéve, hogy a járókába dobálja a játékait, de korántsem annyit és annyiszor, amennyit Berci érkezése előtt; ilyenkor a játékok mennek büntibe, egy napra fel a polcra). De a nyűgösség, hiszti, akaratosság maradt, és gondolom, most még marad is egy darabig. Szegényke sokszor kerül a kanapéjára, ahol a másfél perces büntiket tölti, de nyilván mindig sokszori figyelmeztetés, magyarázat után.

Az időnek nem örülünk, jó volna többet kint sétálni (a doktornő azt mondta, ha szép lesz az idő, hétvégén már kivihetem Bercelt, nyilván nem mondtam neki, hogy ötnaposan már jászótéren volt…), Döme is jobban lefáradna – és nem ébredne reggel 6-fél 7 között. A tesókocsit pl. még ki sem próbáltuk… De ha minden jól megy, vasárnapra állatkertet tervezünk!:)

No, és most képek:

Naffiam:

Aki néha csak csíknak látszik, úgy rohangál a háttérben:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kicsi meg elbűvölt egy mosollyal:
 

 

Így nyomjuk gruppenben (lényeg a testi kontaktus…:D):

 

És végül, az én mosómedvém: